A szombati nap, három számban elmesélve.
Anitának dolga akadt Sopronban s elkísértem, ha már hét közben úgy is alig tudunk érdemben találkozni – a hazaesek, eszünk valamit és arccal az ágynak dőlünk nem számít minőségi időnek. S mivel Nyúl úr szerdán hazajött, így vettem egy nagy levegőt és megkértem a legedzettebb feleséget a Földön: ugyan menjünk már Bogárral.
Egy frissen nagyjavított, szétszedett és összerakott Bogárral. Előzetes tesztelés nélkül. Úgy, hogy Sopronba megbeszélt időpontra kellett odaérni. Úgy, hogy a család többi része messze nyaralt, így a házi segítség kilőve.
Anita rezzenéstelen arccal igent mondott. Ilyenkor jövök rá, hogy jól választottam.
Reggel összeszedelőzködtünk, egy gyors fotó a kertben az indulásra kész Nyúl úrról.
Indítás előtt keresztvetés, csendes ima: Uram, csak odaérjünk gond nélkül, hazafelé már nem zavar, ha megállunk. Kicsit tartottam a közel félezer kilométertől, hiszen tisztában vagyok a saját jelenlegi szerelési képességeimről. Szóval fostam, na.
Bécsi út, benzinkút: 10 napos matrica, tank csurig feltöltve. Anita fejfájósan ül mellettem, nem a legjobb kezdés szegénynek. Elindulunk, át a szombat reggeli ürességet mutató városon, M1-M7 bevezető. Itt már 95-100 közötti tempót vettem fel, a nagygenerálozott váltó tökéletesen működik, a motor férfiasan morog, a cirip konstans hátulról. Budaörsnél kezdek megnyugodni, az első emelkedőn is mindenféle erőlködés nélkül felszaladt, persze mindig kihúzódtam a külső sávban. A feltűnő trafipax előjelző táblán mosolyogtam egy sort, szerintem nem nekem szólt. :-)
A következő, kellemetlennek gondolt szakasz a Zsámbék és Tatabánya közötti, emelkedőkkel tarkított sztrádaszakasz. Itt is vidáman átszaladtunk, simán tartotta a 95-ös minimumsebességet, ami a kamionokhoz tökéletesen elég volt. Sík úton megfutotta a 115-öt is (minden érték saját óra szerinti), de nem akartam erőltetni. Sehol egy rángatás, semmi füst, megtorpanás vagy bármilyen más hibajelenség. Csak a dorombolás és a ciripelés: Anita el is aludt mellettem, ami nála autóban utazva nem kis szó.
A 85-ös útra már teljesen relaxált állapotban, egyfajta nirvánában tértem le. A rövidke, Enesét elkerülő M85-ös vicces volt, kíváncsi vagyok, mikor ér el Sopronig majd a 2x2 sáv... Országúton tartottam a stabil 90-et, természetesen mindenki megelőzött, egy román rendszámos tréleres Sprinter a nagy igyekezetben majdnem árkot fogott. Gyanús volt már a kielőzése is, fékeztem, amint mellém ért, jól tettem.
Az út-idő számításokon még igazítani kell, egy órát késtünk sajnos. A sztráda a szűk keresztmetszet, ott vagyok lassabb, mint az átlagos forgalom, az országút és város ugyanannyi idő. Sopronban E. nénit látogattuk meg, aki 105 évesen adott interjút Anitának. A néni tündér volt, huncutul csillogó szemmel, folyamatosan, mint hihetetlenül jóképű fiatalembernek udvarolt nekem. Hiába, a hallása már nem a régi, de a szeme és az ízlése... :-).
Ha már ott voltunk, séta a városban, ebéd, fagyi, tisztára mintha csak kirándulnánk. Dömötöri Sütemény és fagylaltüzlet rokz, szeretném megjegyezni, aki Sopronban jár, ne szalassza el.
Hazafelé is minden eseménytelen volt, leszámítva a motorháztetőmre mászó nyergesvontatókat. Igyekeztem konstruktívan viselkedni, szélre kihúzódni, kielőzésnél lelassítani, hogy gyorsabban vissza tudjon elém mászni, villantani az indexet jobbra, hogy jöhetsz, számítok rád. Nem törtek össze, de érdekes, hogy 10-ből egy vezető köszönte meg a segítséget. Mindegy, magam miatt csináltam.
Késő délutánra minden probléma nélkül hazaértünk, közbeiktatva egy hétvégi bevásárlást is. Mint kiderült, azért Anita sem volt teljesen nyugodt a hosszú út – öreg autó kombó miatt, de csak utólag vallotta be, előre nem problémázott. Minden aggodalom felesleges volt: egyetlen rándulás nélkül tette meg a 46 éves Nyúl úr a 462 kilométert, kicsivel több mint háromnegyed tank benzinnel a benzinmutató szerint.
Tökéletes szombat volt.
