Ez most egy kicsit más bejegyzés, amolyan vasárnap koraesti borongós. Van ugye Csikós Zsolt meg a mágikus Pontonja, aminek a kalandjait a kezdetektől fogva követem. Zsoltot tisztelem, jól és élvezetesen ír, s nagyon komolyan beledolgozta magát a Mercedes-front kacskaringós állásaiba, aknamezőibe. Van is miért: szerintem a Bogárban összesen nincs annyi alkatrész, mint a Ponton merga fűtés- és hűtésrendszerében.
Ami a lényeg: ma, a szokásos vasárnapi Belsőség-blogba két hónap után ismét posztot rakott ki Dezső épüléséről. A jó hír: már látszik az alagút vége, hamarosan(?) készen lesz. Az egy dolog, hogy az eredeti felvetés egy szerethető, közlekedhető, tisztességben megkopott veteránautóról szólt, amit nem kell félteni. Ehhez képest valóban egy gyönyörű, teljesen felújított szoborautó készül – minden elismerésem Csabi profi munkájához, valami elképesztő követni a történéseket.
Ami viszont elgondolkodtat: milyen áron? Csak két részlet a cikkből:
„Nálunk otthon egyre több a súrlódás a Ponton miatt, mert már tényleg fáj, hiszen az eredeti költségvetésnek pont a kétszeresénél tartunk, pláne, hogy a most következő, utolsó részlet kifizetéséhez céges kölcsönt vettem fel, a rokonság tartalékait ugyanis tisztára nyaltuk.”
Hogy Zsolt feleségének miből van az idegrendszere, arról a NASA-t vagy a CAGI-t kellene megkérdezni. Nem állítanék igazat, ha azt mondanám: nálunk egyszerű, pláne súrlódásmentes volt Nyúl úr fedezetének megteremtése. Pedig se gyerek, se „svejcifrank”, csak két, stabilnak hitt állásban a belét kidolgozó újságíró. Nincs panaszkodás, örülünk, hogy van és hogy bejelentett. Ezzel együtt nagyon komoly érvágás volt Nyúl becserkészése és elejtése és arra gondolni sem merek, mi lesz majd akkor, ha ez a jelenlegi és persze a jövőben is féltve őrzött leletállapot már nem lesz fenntartható és szét kell borítani a Bogarat. S ha már szét lesz kapva, akkor már csak a Dezső-féle színvonal jöhet szóba, kendácsolt Bogaram már volt.
A másik:
„Még súlyosabb a helyzet Csabinál, akinek időközben kijött a sérve, és sokszor már csak úgy tudja folytatni a munkát, hogy fél órát fekszik a földön, hogy kibírja a fájdalmat. De akkor se hagyja abba a munkát, akárhogy kérem, mindig megjegyzi – „voltam orvosnál, nincs még beutalóm műtétre, majd akkor abbahagyom, ha mennem kell”.”
Hát nem tudom, ez azért már talán túl van a józan észen. Minden tiszteletem és megbecsülésem, sőt, bámulatom mellett, mert tényleg elképesztő minőségű munkát végez. De ezzel együtt nem hiszem, hogy megéri.
Még úgy sem, hogy a Csikós-Csabi-Karesz trió egy darab történelmet (nem először, ha szabad a zöld Merci történetét is megemlíteni, aki nem könnyezi meg, annak nincsen szíve) ment meg, s Zsolt gyermekének a kezében is feltűnik már a szerszám... Viszont az is igaz, hogy az ilyen szent őrültek miatt történnek, történhetnek olyan csodák, mint Dezső újjászületése. Tudod, nagyon állat, csak ne nekem kelljen...
S a végére egy régebbi Csikós Zsolt-cikk éppen ebben a témában: Óvatosan az oldtimerrel! Nagyon érdemeselolvasni a kommenteket is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.